* Az ünnepi csokor jelentosége * Az isteni sátor Jeruzsálemben * Örömünk évadján * Az apagyilkos és a sátordísz * A nadvornai szukka és a bíró * Furcsa vendég a sátorban * Elõkelõ vendégek (uspizin) a sátorban * A rebecen leharapta az etrog dudorát * A lóra mondott áldás * A "nagyapó" és a földrajz * A fürge samesz esete * Mirtuszág - a temetõbõl... * Az elhappolt etrog * Fiúgyerek egy etrogért * Mit mond a Halacha?

Az ünnepi csokor jelentõsége
Zsidó szokás, hogy Jom Kippur kimenetele után, alighogy ettünk valamit, elkezdjük az ünnepi sátrat - a Szukkát - építeni, hogy meglegyen a két ünnep közötti folyamatosság. A zsidóság gyakorlásában nincs egy percnyi szünet sem, alighogy befejezünk egy micvát, máris itt a következo. Nincs légüres tér...
"És vegyetek magatokhoz az elso napon díszfának gyümölcsét, pálmaágakat és suru lombú fának és fuzfának a gallyát, és vigadjatok az Örökkévaló, a ti Istenetek színe elott hét napon át" (Leviticus 23,40).
A Szukkot, a Sátoros ünnep, egyike a három zarádokünnepnek, mely a zsidóság legvidámabb és legszínesebb ünnepe, amelyen vigadni - micve-parancsolat. Különösen két dolog jellemzo rá, az egyik az ünnepi csokor, a másik pedig az ünnepi sátor, melyet a szabad ég alatt állítanak fel.
A csokor négyfajta növényböl (Árbáá minim) áll: etrog (citrusgyümölcs); luláv (pálmaág); hádász (mirtuszág); árává (fûzfaág). Minderre az ünnep alatt naponta áldást mondunk és a Hosánná-körmenetben körbevisszük (innen ered a hozsánná kifejezés).
Az ünnepi sátornak szimbólikus jelentése van. Bölcseink szerint a sátorban való lakás emlékeztet bennünket az egyiptomi kivonulásra, amikor is oseink, a 40 évi pusztában való vándorlás során, sátrakban éltek.

* * *

Az ünnepi csokrot adó növények jelentoségérol Bölcseink sokat értekeztek. Egy ismert midrási tétel a négy különbözo fajta növényt Izrael fiainak különbözoségével veti össze, miszerint:
- az Etrog is olyan, mint a zsidók. Amint az etrognak íze és illata van, úgy vannak zsidók, akikben megtalálható mind a Tóra, mind a jócselekedetek...
- a Luláv is olyan, mint a zsidók. Amint a lulávnak, azaz gyümölcsének, a datolyának, íze van, de illata nincs, úgy vannak zsidók, akikben van Tóra-tudás, de nem tünnek ki jócselekedetekkel...
- a Hádász is olyan, mint a zsidók. Ahogy a mirtuszágnak van jó illata, de nincs íze, úgy vannak zsidók, akik jó cselekedeteikrol ismertek, de nem tanultak Tórát...
- az Árává is olyan, mint a zsidók. Amiként a fuzfaágnak nincs sem íze, sem illata, úgy vannak zsidók akikben sem a Tóra, sem jó cselekedetek nem találhatók meg...
S erre mondja az Örökkévaló: köttessenek egy csokorba, így kiegészítik egymást... (Midrás Leviticus Rábbá).

* * *

Történelmünk során gyakran volt olyan helyzet, hogy az ünnepi csokor - különösen az etrog - beszerzése nagy nehézségekbe ütközött, s nem egyszer komoly áldozatok árán sikerült csak. Moldova György, "A Szent Imre-induló" c. könyvében írja le, hogyan szerzett a pesti Niszel vendéglos 1943 oszén "nagy titokban, halálos kockázattal négy etrogot Párizsból, kettot kapott Budapest, egyet Niszel szülovárosa Nagyvárad, és egyet Dés." "Tízezer pengobe került egy etrog"...

Az isteni sátor Jeruzsálemben
A Félelmetes Napok komor áhitatát követoen az emberek nagy örömmel ünneplik a Szukkotot, amikor otthagyják állandó lakásukat, hogy egy hetet egy olyan sátorban töltsenek, amely jó, ha egy szélfuvallatra össze nem dol. S ennyi elég is a micvéhez.
Olyannyira könnyu ez a micve, hogy - Bölcseink elbeszélése szerint - egy ízben még a nem-zsidók is megirigyelték.
Íme a történet.
Az idok végén - mondják a Talmud bölcsei - jönnek majd a világ népei, és a zsidók mellett, ok is kérik a jussukat a túlvilági üdvösségbol. Mondja nekik az Örökkévaló: aki szombat elott szorgoskodott (vagyis elokészítette magát a túlvilági életre) az ehet szombaton is (magyarán: mindenki azt eszi, amit fozött magának).
Világ Ura - érvelnek majd - a zsidóknak adtad a Tórát, nem nekünk, miért kéred rajtunk számon a meg nem tartását?
Mit tehettünk volna? Mi háborúztunk, városokat építettünk, pénzt vertünk, és mindezt azért csináltuk, hogy a zsidók nyugodtan és zavartalanul foglalkozhassanak a Tórával! És különben is, Világ Ura, ha már errol van szó, a zsidók mindíg megtartották a Tórát?
Erre az érvre nehéz a jó Istennek válaszolni, ezért azt mondja a panaszkodóknak (akik kérik, hogy most, visszamenoleg kapják meg a Tórát, és ígérnek mindent... ) na, jól van, van egy kis könnyu micvém, a Szukká, a sátor, menjetek és tartsátok meg. Mennek is, mindegyik épít magának egy sátrat a háza tetejére. Mire azonban kisütött a nap, és meleg lett, mindegyik újsütetu sátorlakó otthagyja, és elmenekül, mintha sose lett volna ott... (Ávodá Zárá 3-4 alapján.)

* * *

Miért csináljuk a sátrat Jom Kippur után? - teszi fel a kérdést a Midrás. "Azért, mert Ros Hásáná, az ítélet napja, amikor az Örökkévaló törvényt ül a világ népei felett, Jom Kippurkor pedig megpecsételi azt. Na már most, nem tudjuk, mi az ítélet, akár számuzetésre is ítéltethettünk. Ezért csinálunk sátrat, és számüzetünk lakásunkból, mert az Örökkévaló ezt olybá veszi, mintha részünk lett volna a babilóniai számüzetésben... (Psziktá d'ráv Káháná 29).
Érdekes módon a Szukkot ünnepének jutott a legnagyobb szerep az eljövendo, az igen áhított Messiási korban.
Szukkot elso napjának Máftír imájában olvassuk fel Zechárjá (Zakariás) próféta apokaliptikus jövendolését az idok végérol, miszerint a világ népei nagy harcot vívnak egymással Jeruzsálemben, és mindenki, aki ezek után életben marad, elismeri az Örökkévaló mindenhatóságát. Ezután pedig a népek elzarándokolnak Jeruzsálembe, hogy ott megünnepeljék a Szukkot ünnepét. (Zehárjá 14,16-17.)
A Zsoltáros könyvre írott Midrásban szerepel ez a vers:
"Ismert az Örökkévaló Júdeában, és Izraelben nagy a neve. És vala Sálemben (Jeruzsálemben) sátra, és lakhelye Cionban..." (Zsoltárok 76,2-3).
Mit jelent az, hogy "sátra Jeruzsálemben?" Már a világ teremtésekor - mondja a Midrás - az örökkévaló ott Szukkát épített magának, s abban így "fohászkodott": bár úgy lenne, hogy fiaim (mármint a zsidók) szót fogadjanak nekem és ne kelljen lerombolni a Szentélyt... Miután pedig a sok vétek miatt a Szentély mégis rombadolt, az Örökkévaló így "fohászkodott": vajha eltünne a rossz ösztön, mely bunbe viszi fiaimat, ok pedig megtérnének, hogy siettethessem a Szentély felépítését. (Sohér Tov 76.)

Örömünk évadján
Szukkot - a már említetteken kívül - egyben a Betakarítás ünnepe is. A földmuves nép igazán akkor tud örülni és vigadni, ha egész évi munkájának eredményét, a betakarított termést már a magtárban, széruben vagy hordókban tudja. Ehhez társul még, hogy most már felmehet Jeruzsálembe, a szépséges fovárosba, a szent városba, ahol különös élmény vigadni.
Pedig nagyon sokan tartózkodtak ez ido tájt ott, de a Misna szavai szerint "soha nem mondta senki, hogy szuk nekem a hely Jeruzsálemben". És nem voltak kicsapongások sem, mert ettol megvédték oseinket a Tóra törvényei.
Eredeti forrásokból tudjuk, hogyan zajlottak le ezek az ünnepségek, hogyan és miként gyülekeztek a különbözo vidékek lakosai, milyen zenei kísérettel vonultak, hogyan fogadták a kívülrol jövoket. Tudjuk, hogy Szukkot minden napján egy sereg áldozatot mutattak be a Szentélyben, többek között hetven ökröt - a világ hetven népének lelkiüdvéért könyörögve. Ezen kívül minden áldott nap megtartották a Vízmerítés - bét Hásoévá - ünnepséget is. Ennek a szokásnak az eredete a prófétai vers "és merítsetek vizet ujjongva" (Jesájá 12,3).
Szukkot félünnepének minden napján a Szentélyben vizet öntöttek az oltárra - az áldás jelképeként. A szadduceus szekta - a fenti prófétai verset - másként értelmezte, így papjuk a vizet nem az oltárra, hanem saját lábára öntötte.
Bölcseink állították, hogy "aki nem látta a Vízöntés ünnepségét Jeruzsálemben, az nem tudja, mi az igazi vigasság, és aki nem látta Jeruzsálemet fénykorában, annak fogalma sincs, milyen is egy gyönyöruséges, szemet gyönyörködteto város".
Ehhez még hozzáteszik, hogy nemcsak szellemiekben kell kifejezésre jutnia az örömnek, hanem a mindennapi életben is, ezért a férfiakat húsból és borból álló - ünnepi lakomával, a noket pedig ékszerrel és szép ruhákkal kell megörvendeztetni. (Pszáhim 109.)

Az apagyilkos és a sátordísz
A haszid cádikok, erev Szukkotkor - amint az a szent Ár'i (Askenázi Jichák Lurja) könyveiben írva vagyon - a szokásosnál több cedókot (adományt) adnak és fokozottabban gyakorolják jótékonyságukat. A cádikok ilyenkor erejükön felül adakoznak és gyakran sikerül híveiket is magukkal ragadni. Ezzel kapcsolatban is sok történetet jegyeztek fel.
A lechovitsi reb Mordecháj még Jom Kippur elott nagy mennyiségu deszkát gyujtött össze, hogy amikor eljön a Szukkot építésének ideje, (kölcsön)adja a város szegényeinek, legyen nekik is mibol felépíteni a sátrat.
Egy alkalommal már mindent szétosztogatott, amikor egy szegény sánta suszter jött hozzá, aki ismerte a cádik szokását, de annak már végképp nem volt mibol adnia. A suszter házról-házra járva próbált egy kis deszkát szerezni, hogy valahogy mégis teljesíteni tudja a sátorépítés micváját - de nem járt szerencsével.
Látta ezt a rebbe, és sírvafakadt a szegény suszter hiábavaló fáradozása miatt, majd felkiáltott:
- Világ Ura! Láthatod, hogy fiaid mily odaadóan próbálják betartani parancsolataidat. Ez a szegény ember is mennyi fáradtsággal igyekszik eleget tenni a micvének. Nézz le ránk, Uram, Teremtom és könyörülj meg rajtunk, áldd meg népedet és terjeszd ki rájuk védo sátradat!
Amint fohászát befejezte, hirtelen eszébe jutott, hogy a padláson maradt egy pár szál deszka. Sameszának meghagyta, hogy szaladjon a suszter után és adja oda neki és mindjárt segítsen is felépíteni a Szukkát.

* * *

Reb Chájjim, a cánzi cádik, mindig nagyon sok cedókét adott, azaz sok pénzt osztott szét a szegények között. Míg háza népe igen szukösen élt, o minden fillérjét jótékonyságra fordította.
Ez a szokás Szukkot elott még fokozottabban nyilvánult meg nála, mert ha épp nem volt pénze, képes volt kölcsönöket is felvenni, akár zálog ellenében is.
Egyik fia meg is kérdezte tole:
- Apám, én nem láttam egyetlen szent könyvben sem, hogy akkor kötelezo cedókét adni, ha már a család nélkülöz.
Megharagudott a cádik a fiára és azt mondta neki:
- Csodálkozom, hogyan lehet az én fiam ilyen "apagyilkos"! Jól tudod, hogy apádban nincs se Tóra, se Istenfélelem, mindössze egy csöppnyi cedóke, hajlandóság jótékonyságot gyakorolni. Ezt is el akarod tolem venni?
Egy másik ilyen alkalommal, amikor már minden pénzét szétosztott; reb Chájjim fiai kénytelenek voltak kölcsönt kérni, hogy saját magukna is tudjanak sátort állítani és feldíszíteni. Este, amikor a rebbe bement a ünnepi sátorba azt mondta:
- Az emberek a sátrakat mindenféle szép és drága díszekkel ékesítil Nálam ez nem így van. Az én Szukka-díszem a cedóke, a jótékonyság. E a sátor igazi dísze.

A nadvornai szukka és a bíró
A nadvornai bíró nagy antiszemita hírében állott. Szukkot ünnepe elott városban járvány tört ki, és a hatóságok mindenkit a tisztasági eloírásol betartására szólítottak fel, hogy megakadályozzák a járvány terjedéséi
A szentéletu reb Mordecháj, nem törodve a járvánnyal - szokásához híven - nagy sátrat állított fel az udvarában.
A bíró, tudomást szerezvén errol, kötelezte a rebbét, hogy bontsa le a sátrat, mivel azt jogtalanul építette fel. Amikor a rebbe nem tett eleget a parancsnak, rendoröket küldött rá, de azokkal is közölte, hogy nem azért építette, hogy most lebontsa.
Mikor a rebbe az idézésre sem ment el a bíróhoz, az kénytelen volt maga felkeresni, hogy érvényt szerezzen parancsának. Súlyos büntetéssel fenyegette meg a rebbét, ha nem bontja le azonnal a sátrat.
- Vedd tudomásul - mondta ekkor a rebbe - az én nagyapám a premisláni szent rabbi Meir volt...
- Mit érdekel engem a nagyapja - dühöngött a bíró - azonnai rombolja le azt a vityillót. Végeztem.
A rebbe megismételte, amit a nagyapjáról mondott, majd arra kérte a bírót, üljön le, és hallgasson meg egy érdekes történetet.
A bíró - megunván a vitát - hajlandónak mutatkozott leülni, hogy végighallgassa a rebbe történetét:
Élt egyszer egy pópa, kinek tíz fia volt. Szép, magas, egészséges volt mind a tíz, sudárak, mint a cédrusfák.
Ennek a pópának volt egy nagy gyümölcsöse, szebbnél szebb fákkal, melyeken finomabbnál finomabb gyümölcsök teremtek.
Gondolt egyet és elhatározta, hogy a gyümölcsös mellett virágokat is ültet. Ehhez viszont ki kellett vágnia néhány fát, hogy helyet csináljon a virágoskertnek.
Alighogy bevégezte a virágok ültetését, fiai váratlanul és egymásután valamilyen titokzatos betegségbe estek. A legkisebb kivételével mindegyikojük meghalt, s úgy tunt, az sem kerülheti el sorsát.
A pópa mindent elkövetett, hogy megmentse legalább a legkisebb fiát, elhozatta a legjobb orvosokat, és még kuruzslókhoz sem átallott fordulni. Mikor minden erofeszítése hiábavalónak bizonyult, azt tanácsolták neki, utazzon el a premisláni rebbéhez, aki csodatevo hírében állt, hátha o képes lesz valamit tenni.
Amikor a rebbe végighallgatta a történetet, azt mondta neki:
- Szép gyümölcsösöd volt, tele szép, egészséges fákkal, de neked virágos kert kellett, ezért kivágattad Isten fáit. Ezért Isten kivágatta a te fáidat, "mert az ember a mezo fájához hasonlít" (Deut. 20,19). Mivel azonban idejöttél és még nincs minden veszve, ígérem neked, hogy legkisebb fiad megmenekül és életben marad.
És a premislani rebbe imádkozott, hogy az Isten gyógyítsa meg a pópa fiát, hogy ezáltal is megszenteltessék neve a világban. Imája meghallgatásra talált, a fiú életben maradt és azóta meglett ember lett.
- Most pedig - fejezte be történetét a rebbe - tudd meg, hogy ez gyerek, a pópa legkisebb gyereke, te vagy. Ezekután, kérdem én, ezt érdemlem toled; amiért a nagyapám megmentette az életedet?
Amikor a rebbe az utolsó szót is befejezte, a bíró a lábai elé vetette magát, és megrendülésében csak dadogni tudott:
- Bocsásson meg nekem, rabbi úr. Valóban minden úgy történt, ahogy elmesélte. Építsen annyi sátrat, ahányat csak akar, nem lesz egy szavam se. A rebbe megbocsájtott, a bíró pedig békében távozott.

* * *

Szukkotkor - az eloírások szerint - kizárólag a sátorban lehet enni és inni, kivéve ha esik az eso. Ez pedig azért van így, mert "aki szenved (mictáér) az mentesül a Szukka parancsolatától".
A haszidok azonban rendszerint nem élnek ezzel a könnyítéssel, akkor is a sátorban étkeznek, ha zuhog az eso.
Errol a témáról is sok történet forog közszájon:
Reb Fisl, a sztrikovi rebbe, akkor is a sátorban evett, ha úgy esett, mintha dézsából öntenék. Megkérdezték tole, miért viselkedik így, hiszen egyértelmuen elö van írva, hogy ilyenkor be kell menni a házba, és "mindenki, aki fel van mentve a Szukká parancsai alól és nem él a felmentéssel, az nem kap jutalmat ezért és közönséges fickónak számít..." (Sulchán Áruch).
A rebbe megvonta vállát, és közölte, hogy inkább legyen "közönséges fickó", csak ülhessen a sátorban...

* * *

Hasonlóképp vélekedett az izsbitzi rebbe, reb Mordecháj Józséf Leiner, is. - Attól függ, mitol szenved jobban az ember - szokta volt mondani,
hiszen a felmentés oka a "szenvedés" (mármint az esotol). Na már most, ha valaki jobban szenved attól, hogy nem teljesítheti a Szukká parancsát, akkor köteles a sátorban akkor is ülni, mikor esik az eso.

* * *

A kocki reb Mendele szintén a sátorban ült akkor is, ha esett az eso. Ezt o így magyarázta meg:
- Egy zsidó, aki képes érzékelni az ünnepi sátorban, hogy esik az eso és ettol szenved - az ilyen zsidó valóban nem érdemes arra, hogy a sátorban üljön...

Furcsa vendég a sátorban
Egyszer volt... egy Szukkot elötti napon, az aptai Ábrahám Jósua Hesl házában egy fillér nem sok, de annyi sem volt található. Felesége ezért szomorúan, ölbetett kézzel ült otthon, hiszen nem volt mibol bevásárolni és az ünnepre felkészülni. A rebbe mentegette magát elotte, mondván, hiszen o mindent elkövetett, épített egy szép Szukkát is, hogy a micvát betarthassa. Minden további a jó Isten hatalmában van. Ezzel elvonult a Tanházba és ott töltötte egész napját.
Délfelé egy gazdag zsidó tért be a rebbe házába. Arra kérte a rebecent, hadd tölthesse az ünnepet házukban, mivel már nem érne haza az ünnep bejöveteléig.
A kérés hallatán a rebecen sírvafakadt és szomorúan mondta a jövevénynek:
- Uram, örömmel tennék eleget megtisztelo kérésének, de nézze, házamban egy falat ennivaló nincs, és nem is tudtam semmit készíteni az ünnepre. Nincs se hús, se bor, se kalács, se hal - semmi. Még száraz kenyér sincs. Ha legalább gyertyák lennének az ünnep tiszteletére fakadt újból könnyekre az asszony.
- Ha csak ez a baj, nincs semmi gond - szólt az ismeretlen vendég. Kérem fogja ezt a pénzt, és vegyen meg mindent, amire az ünnephez csak szükség van. És ne fukarkodjék a kiadásokkal!
Ezzel átnyújtott a rebecennek négy arany dukátot. Az boldogan sietett a piacra, ahol boségesen bevásárolt az ünnepi vacsorához.
Estefelé a vendég elment a templomba imádkozni. A templomból kijövet odalépett a rebbéhez, most ot kérvén, hogy hívja meg az ünnepi vacsorára. A rebbe szégyenkezve vallotta meg az idegennek, hogy neki sincs mit ennie. Ezzel elbúcsúztak egymástól, a rebbe indult hazafelé, az idegen pedig messzirol követte ot, hogy ne vegye észre.
Amint a rebbe a magakészítette sátor elé ért, felsóhajtott:
- Sátor, sátor! Megtettem mindent, amit csak tehettem. Szépen feldíszítettelek, ahogy illik és most mégis szégyenlek bemenni.
Dehát mégiscsak be kellett mennie, és amikor kinyitotta az ajtót meglepetéssel látta a terített asztalt, a kalácsot a teríto alatt, a tálban illatozó halat és az égo gyertyákat. A rebecen és az egész család mosolyogva üdvözölték és kívántak neki jó ünnepet.
A rebbe egy szóval sem kérdezte honnan került elo mindez, hanem o is jó ünnepet kívánt mindenkinek, majd elvégezte a kiddus szertartását. Meglepetéssel tapasztalta ugyan, hogy a vendég is ott ül közöttük, de erre sem szólt egy szót sem.
Vacsora után a rebbe felsóhajtott és azt mondta:
- A jó Isten küldött nekem ünnepre valót, de honnan veszek etrogot és lulávot, ami nélkül elképzelhetetlen az ünnep?
- Van egy szép és kóser etrógom - szólalt meg ekkor a vendég - meg egy szép, egyenes lulávom is.
Az aptai cádik annyira megörült ennek a váratlan fordulatnak, hogy átölelte vendégét és táncraperdült vele.
Reggel a rebbe anélkül ment el a templomba, hogy érdeklodött volna vendége kilétérol. Mire hazajött, a vendég haldoklott és néhány óra múlva örökre le is hunyta szemét.
Ez ido óta szokás az aptai cádik leszármazottainál, hogy minden évben, erev Szukkotkor, mécsest gyújtanak az egykori rejtélyes vendég emlékére, akirol senki nem tudja - csupán sejti - hogy ki volt.

* * *

Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, arról (is) nevezetes volt, hogy sátrába nem a hitközség elokeloségeit, Talmud-tudósokat, gazdagokat hívott meg, hanem egészen egyszeru ismeretlen zsidókat.
Az emberek kíváncsiak voltak, miért pont ezek társaságát keresi, mire o ezt a magyarázatot adta:
- Amikor az idok végén eljön majd a Messiás, meg fogják hívni a cádikokat abba - a legendásan híres - sátorba, amit a Leviatán borébol (lásd jegyzetek) készítettek. Én, Lévi Jichák, nagyon szeretnék majd a meghívottak között lenni, és amikor megpróbálok besurranni, megállít az ajtónálló angyal és megkérdi: Hogy jössz te ahhoz, hogy egyszeru ember létedre befurakodj a cádikok és világnagyságok közé?
Erre a kérdésre pedig azt fogom válaszolni, hogy én, a saját sátramba mindig egyszeru embereket szoktam meghívni és sosem szégyeltem társaságukat...

* * *

Annakidején - nem úgy, mint ma Izraelben - nem tudott minden család saját sátrat állítani, ezért több család étkezett együtt a közös sátorban.
A gazdagok akkor is megtehették, hogy külön sátruk legyen, de ok meg nem engedték, hogy abban szegények ehessenek.
Reb Mose, a kobrini cádik, erélyesen ostorozta az ilyeneket, és a Talmudot szokta idézni, róluk szólva:
- Amikor az Örökkévaló - az idok végén - próbára akarja tenni Ézsau fiait, hogy hajlandók-e, képesek-e betartani a Tórát - azt mondja nekik, tartsanak be egy "könnyu micvát". Ez pedig legyen a Szukká, az ünnepi sátor... erre mennek, és mindegyik épít egy-egy sátrat "háza tetején". Hogy miért a háza tetején és nem a ház mellett, a földön? Azért - magyarázta a rebbe - mert biztosítani akarják, hogy "illetéktelen" személyek, netán nincstelen emberek, ne tudjanak az o "saját" sátrukhoz férkozni.
A talmudi történet úgy folytatódik, hogy Ézsau fiai építenek ugyan sátrat, mert az valóban egy könnyu micve, de amikor erosen süt a nap, és nagyon felmelegszik, akkor "felrúgják sátrukat és kimennek belole". (Ávodá Zárá 3-4.)
Reb Zvi-Hirs Horovitz, némi humorral, idézi az "Akkor örvendenek majd az erdo fái" zsoltár-verset - majd magyarázatot is fuz hozzá: Amikor a fák azt hallják, hogy a világ népei mind magukra vállalják a Szukká parancsát - nagy félelem fogja el a oket. Hiszen ha mindenki sátrat épít, akkor arra a világ minden fája kevés lesz. De midon meghallják, hogy "felrúgják a sátrat..." - megnyugszanak és "akkor örvendenek majd az erdo fái".

* * *

Érdekes kérdést tett fel egy haszid rebbe a Szukkottal kapcsolatban.
- Hogy van az, hogy Peszách elott a hitközségekben mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a szegényeknek legyen mit enniök a nyolcnapos ünnep során. Ugyanakkor, Szukkot elott - ami egy nappal még több - nem észlelheto ilyen odaadó készülodés. Mi ennek az oka?
- Igen egyszeru erre a válasz - mondta - Pészachhal kapcsolatban a Tóra eloírja, hogy "Hét napon keresztül egyetek maceszt". Ezzel szemben Szukkottal kapcsolatban az eloírás úgy szól, hogy "Hét napon át a sátorban üljetek" - evésrol azonban szó sincs...

Elõkelõ vendégek (uspizin) a sátorban
Az alábbi történetek forrása az a zsidó hagyomány, miszerint a Szukkot ünnepének minden napján egy elokelo vendég (Uspiz = vendég, arameusul) jön a sátorba, akinek a tiszteletére áldást kell mondani, illetve egy arameus nyelvu szöveget, mellyel meghívják a vendéget.
Az elokelo vendégek pedig nem mások, mint a három osatya, Ábrahám, Izsák és Jákob, valamint Mózes, Áron, József és Dávid.
Nos az, aki a hét os közül valamelyiknek a nevét viseli, az fogadja a vendéget és ad kiddust a tiszteletére.

* * *

A szentéletu reb Pinchászt, a kositzi rebbét, rendkívül zavarta, hogy folyton jönnek hozzá a haszidok, kérdésekkel, ügyes-bajos dolgaikkal zaklatják, s így nem marad elég ideje sem a tanulásra, sem Isten szolgálatára. Elhatározta, arra kéri Istent, hogy az emberek ne szeressék ot annyira, inkább egy kissé viszolyogjanak tole, és akkor békén fogják hagyni.
Így is lett, az imája meghallgatásra talált. Ettol kezdve bezárkózott a négy fal közé, nem csinált egyebet, mint tanult és imádkozott, nem váltott egyetlen szót sem senkivel. Kizárólag ima alatt volt emberek között, mert naponta azért együtt imádkozott a közösséggel.
Szukkot elott aztán nagy gondban volt, mert senki nem akarta a rebbének megcsinálni a sátort, hiszen a zsidók igencsak utálták ot. Végül kénytelen volt egy nem-zsidót felfogadni, így is csak nagy nehézségek árán sikerült végre felépíteni a Szukkát.
Erev Szukkotkor, az ima után, szokás szerint meghívott néhány zsidót, legyenek vendégei az ünnepi vacsoránál. A meghívást azonban szintén nem fogadta el senki.
Mikor eljött a "vendéglátás" ideje, látja ám, hogy Ábrahám, az elso Uspiz, kinn áll, és nem akar bemenni a sátrába. Kérdésére, miért nem megy be, Ábrahám azt felelte:
- Nem szokásom olyan helyeken megjelenni, ahol nincsenek vendégek! Reb Pinchász ekkor belátta, hogy nagy hibát vétett, hogy eluzte maga mellol az embereket. Ettol kezdve azon imádkozott, hogy térjenek vissza hozzá a hívek, és keressék a társaságát.

* * *

Reb Ávrahám Mordecháj Álter, a guri cádik fia, egyszer késve érkezett édesapja ünnepi sátrába. Amikor az apa a késés okáról érdeklodött, azt mondta, hogy kisfia, Jehuda Léb - aki a késobbiekben Szfát Emet néven vált ismertté - feltartotta azzal, hogy sírva kérte, mutassák meg neki a sátorban az elokelo vendégeket (Uspizin).
- Na és, valóban, miért nem mutattad meg neki? - kérdezte apja...

* * *

A moglenicai cádik, reb Chájjim Meir Jechiél, házában az volt a szokás, hogy az a hászid, akinek neve azonos volt az aznapi "vendéggel", hozta a rebbe sátrába az aznapi bort. Egyik Szukkotkor egy Jákob Jichák nevu rabbira került a sor, de o - pénztelenségére hivatkozva - nem tett eleget kötelezettségének. A rebbe megharagudott rá ezért, és nyilvánosan meg is szégyenítette. Másnap aztán mégiscsak hozta Jákob Jichák a bort, de akkor sem menekült meg a rebbe csípos nyelvétol, aki ismét eroteljesen szidalmazta.
Az ünnep után a rabbi hazautazott, majd röviddel ezután olyan súlyosan megbetegedett, hogy kishíján meghalt. A végén azonban megkönyörült rajta az Isten, és felgyógyult. Amikor ismét, Moglenicába járván, találkozott a rebbével, az a következo szavakkal fogadta ot:
- Most már elmondhatom neked, miért okoztam akkora szívfájdalmat neked Szukkotkor. Láttam, hogy az égben nagyon rosszul áll a szénád, és súlyos büntetés vár rád. Csak nagynehezen sikerült ezt enyhíteni és hogy nem haltál bele a betegségbe, az annak köszönheto, hogy akkor oly kegyetlenül lehordtalak...

A rebecen leharapta az etrog dudorát
A sátoros ünnep jellegzetes szimbóluma a négyfajta növénybol összeállított csokor, és ezen belül is az a különös citrusféle, az etrog, amit a jó Isten szinte csak azért teremtett, hogy a zsidóknak legyen mire áldást mondani ezen az ünnepen.
A haszid folklórban az etrog fontos szerepet tölt be. Ez egy olyan vallási rekvizítummá vált, amiért egy cádik még a túlvilági üdvösségét is képes feláldozni.

* * *

A zlotsovi cádik, reb Michl, apjától, a szentéletu drochovitsi Mággidtól, örökölt egy pár tfillint, amitol soha semmi pénzért nem volt hajlandó megválni. Gazdag hívei már 50 arany dukátot is ígértek érte - ami nagy pénzt jelentett abban az idoben - de mindhiába, o állhatatos maradt.
Eljött Szukkot ünnepe, és Zlotsov és környékén egyetlen darab etrog sem volt fellelheto. A zsidók valami csodára vártak, hogy majdcsak elokerül valahonnan. És valóban, az ünnep eloestéjén megjelent egy zsidó, kezében egy gyönyöruséges gyümölcs, amit csak 50 arany dukátért volt hajlandó eladni.
A cádik a gyors elhatározások embere volt. Gondolkozás nélkül eladta a tfillint ugyanannyiért, amennyit a zsidó az etrogért kért.
A felesége gyanút fogott, honnan szerezte férje az etrogot. Egyhamar persze kiderült az igazság.
Az asszony - aki mindeddig hiába kérlelte férjét, hogy adja el a tfillint, hogy egy kis pénzhez jussanak nagy szegénységükben - iszonyatos dühbe gurult. Olyannyira mérges volt, hogy fogta az etrogot, és leharapta a növény ékességét, a tetején lévo dudort (az ún. "pitem"-et) és (az egészet) a földhöz vágta.
Minderre reb Michl egy árva szót sem szólt. A legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy haragudna. Mindössze égnek emelte szemét és felsóhajtott:
- Világ Ura! Ha úgy látod jónak, hogy az etrogom alkalmatlan legyen az áldásra (mivel letörték dudorát), én azt magamra nézve elfogadom... Az ünnep után megjelent neki álmában szentéletu apja, aki azt mondta neki, hogy az, hogy nem haragudott meg a feleségére, és nem szidalmazta tettéért, jobb benyomást keltett az égben, mint az, hogy olyan sok pénzt volt kénes az etrogért adni...

A lóra mondott áldás
A nischizi reb Jichák szokta volt mesélni, hogy apja, reb Mordecháj, mielott rabbi lett, kereskedéssel foglalkozott. Minden ügylet hasznából egy pár fillért azért tett külön félre, hogy legyen mibol etrogot venni Szukkotkor.
Egyik évben ily módon összegyült hat rubel (ez akkoriban igen nagy pénz volt) és beutazott a közeli Brodi városába, hogy megvegye az etrogot. Útközben azonban találkozott egy szegény vízhordó zsidóval, aki lovasszekéren szokta az ivóvizet szállítani, ez volt a megélhetése. Ez az ember az út szélén ült most, és keservesen siránkozott, mert öreg, kehes lova kimúlt és most mi lesz vele és családjával.
A rabbi, rövid gondolkodás után odaadta hat rubeljét, amibol a vízhordó új lovat vehetett magának.
A rabbi pedig így okoskodott magában: Mi a különbség? Az etrog is egy isteni parancs, a cedóke (jótékonyság) is az.
Majd derusen arra gondolt, hogy amíg a világon mindenütt a zsidók egy etrogra mondanak áldást, addig o egy lóra...
A fáma szerint még aznap hozott neki valaki egy mehudár (pompás) etrogot, így nemcsak lóra mondhatott áldást...

A "nagyapó" és a földrajz
A spólai szent "nagyapónak", reb Lejbnek, állandó elvi vitái voltak reb Náchmánnal, a breszlávi cádikkal. Szünet nélkül bírálta annak viselkedését, és bármirol mondott is véleményt a cádik, biztos, hogy ellentmondott neki. Visszatéro szavajárása volt vele kapcsolatban, hogy: nem ez a helyes, nem így kell egy cádiknak viselkedni, nem ily módon kell egy rebbének a hívekkel beszélni (amivel alkalmasint a breszlávi cádik extravagáns, idonként hívei számára is érthetetlen viselkedésére célzott).
Egyszer egy kereskedo nagyon dícsérte "nagyapó" elott a breszlavit, mondván, hogy milyen bölcs ember, s azt is megemlítette, hogy milyen nagyszeruen kiismeri magát a földrajzban is. Még azt is hozzátette, hogy ennek köszönhetoen nagy szolgálatot is tett neki.
Mindezt hallván, "nagyapó" gúnyosan megjegyezte:
- Az én szememben ez annyi, mint a semmi. Fiatalkoromban én is tanultam nyelveket, meg földrajzot is, de soha semmi hasznát nem vettem a gyakorlatban, még térképet sem használok. Hogy miért? Mert amikor kezemben tartom az etrogot, Szukkot ünnepén, látom benne az egész földkerekséget és még azt is, ami a következo évben történni fog rajta.
Az etrog nálam a földgömböt helyettesíti; minden göb rajta egy-egy helyet képvisel. A dudor jelzi az északi sarkot, a kocsány pedig a délit. Azért kell az etrogot a dudorral felfelé tartani, mert ez a földgömb természetes helyzete, és a térképeket is így készítik.
A halacha szerint, ti., az etrog legfontosabb helye fent, a "nyakánál" van; ott van ugyanis Erec jiszráél és Jeruzsálem, a szent város. Mindenki, akinek szeme van, láthatja az etrogon az ünnep hét napján mindazt, amit a következo év folyamán tudnia kell.
Végül "nagyapó" még hozzátette:
- Valószínu, hogy a közeljövoben találkozol a breszlavival, és elmondod neki, amit tolem hallottál. Tedd hozzá azt is, hogy hallottam, hogy az idén a Szentföldre szándékozik utazni, de jó, ha tudja, én nem láttam az etrogomon ot Erec Jiszráélba érkezni. Ennek folytán jobban teszi, ha otthon marad és nem fáradozik hiába...

A fürge samesz esete
Egyszer volt... Egész Berdicsevben mindössze egyetlen etrog volt található - az is persze a cádik, Lévi Jichák házában. Így aztán nem maradt más lehetoség, a város zsidóinak apraja-nagyja a cádik házába volt kénytelen zarándokolni, hogy az ünnepi csokorra "bencsoljon" (áldást mondjon).
Volt a cádiknak egy samesza (házi szolga), aki így morfondírozott magában:
- Elsonek a cádik mondja el az áldást, majd utána következnek a chászidok és a "szép zsidók", vagyis az érdemdús Talmud-tudósok; oket követik azután a gazdag bálbószok, végül az egyszeru zsidók, s mire én kerülök sorra, késo délután lesz. Gondolataiban fellázadt ez ellen.
- Azért, mert egész életemben a cádikot szolgálom, azért szenvedjek hátrányt? - gondolta.
Addig morgott magában, mígnem elhatározta, hogy korán reggel, amíg a cádik a rituális fürdoben elokészül a szent szolgálatra, o titokban, mindenkit megelozve, elmondja az áldást.
Az elhatározást tett is követte, de az izgatottságtól úgy reszketett a keze, hogy elejtette az etrogot, amelynek letörött a dudora (pitemje), ami által az érvényét vesztette, azaz már nem lehetett rá áldást mondani.
A szerencsétlen ember majdnem elájult a rémülettol. Nem elég, hogy ki fog derülni, mit akart tenni - ami önmagában véve is botrányos - de ami még nagyobb szerencsétlenség - az etrog használhatatlanná vált.
Kétségbeesésében sem talált más megoldást, minthogy mindent oszintén bevalljon a cádiknak.
Így hát, amikor a cádik visszatért a mikvébol és az áldás elmondásához készülodött, a samesz sírva elmondta a történteket. Legnagyobb csodálkozására a cádik nem boszült fel, mégcsak meg sem haragudott kétbalkezes sameszára, hanem kezébe véve az etrogot, a szokásos "égi monológ"ját adta elo:
- Világ Ura! Nézd és lásd, mennyire szeretik fiaid, a zsidók, a micvéket. Az én nagyszeru sameszom, hogy minél elobb teljesíthesse az etrog micváját, képes volt még veszélynek is kitenni magát, csakhogy azok közé számíthasson, akik sietnek a micvéket mihamarabb teljesíteni...

Mirtuszág - a temetõbõl...
Volt idõ, amikor Lengyelországban nagy nehézségekbe ütközött az ünnepi csokor részét képezo mirtuszágak beszerzése. Amit végül mégiscsak sikerült kapni, az száraz volt, mint a koró, egyáltalán nem volt "mehudár"nak, pompásnak nevezheto. Reb Smuél Ábbá, a zichlini cádik, úgy próbált segíteni a gondon, hogy a szükségesnél nagyobb mennyiséget rendelt meg, hátha akad köztük valamennyi szép is. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult, és a cádik szívét keseruség töltötte el.
Megtudták ezt a haszidok is, és a rebbe egyik jómódú híve, reb Jichák Zifkovits, elhatározta, segít a bajon.
Eszébe jutott ugyanis, hogy a városa melletti faluban, a helyi földesúr kertjében is nonek szép mirtuszágak.
El is ment mindjárt hozzá, de az sajnálattal közölte vele, hogy elkésett, mert már mind eladta a korábban érkezo zsidóknak. Látva reb Jichák csalódását, felajánlotta a földesúr, hogy elküldi az egyik szolgáját a szomszédos falu földesurához, mert tudomása szerint, az o kertjében is no mirtusz és megkéri, küldjön egy pár szép ágat reb Jichák részére.
A szolga hamarosan vissza is érkezett, hozott magával egy köteg szép, friss és zöld mirtuszágat, pontosan olyant, ami beleillett a szukkot-ünnepi csokorba. Reb Jichák jó pénzt fizetett érte, s megköszönve a földesúr segítségét, elégedetten hazament.
Másnap azután boldogan, hogy megoldotta a rebbe nagy gondját, elküldte neki egy küldönccel az egész köteget.
Amint a küldönc át akarta nyújtani az ágakat, a rebbe egy pillantást vetett rájuk és megszólalt:
- Nem fogok áldást mondani ezekre a mirtuszágakra, mert keresztet látok rajtuk. Egyben megparancsolta, azonnal tüntessék el házából az utolsó szálig, a drága pénzen vett pompás mirtuszágakat.
Reb Jichákot megdöbbentették a rebbe szavai és nem is értette az egészet; méghogy keresztek?...
Alig várta, hogy Szukkot félünnepén elutazhasson abba a faluba, ahonnan a mirtuszágak származtak. Felkereste a földesurat, és arra kérte, mutatná meg neki azt a helyet, ahonnan leszedték a virágot.
Az szívélyesen fogadta és készséggel eleget tett kérésének is. Kimentek a kertbe, megmutatta a helyet, s ekkor a haszid lába földbegyökeredzett. A kert egy része, ugyanis, a földesúr családjának temetojéül is szolgált, és ott a sírok között, a szomorúfuzek mellett nottek az örökzöld mirtuszok is. A sírokat természetesen keresztek jelölték, s hát ezek voltak azok, amiket a cádik lelki szemeivel "látott".
Így vált érthetové, miért nem akart a rebbe a mirtuszokra áldást mondani.

Az elhappolt etrog
Egy haszid zsidó meg akarta lepni rebbéjét, a tsechinovi reb Ábrahámot, ezért elutazott Varsóba, hogy ott vegye meg az etrogot. Ebben az évben is ritkaságszámba ment a szép és egészséges etrog. Végül rátalált egy szép példányra, de az eladó közölte, ezt a lublini rebbe, reb Léjbele Éjger számára tette félre. A haszid azonban olyan magas árat kínált érte, hogy a kereskedo hosszú alkudozás után végül mégis neki adta oda.
A cádik persze nagyon megörült neki, mivel minden tekintetben tökéletes gyümölcs volt.
Az ünnep elso napján, amikor a rebbe az áldást készült rá elmondani, ahelyett, hogy belekezdett volna az imába, sokáig szemlélte, nézte, forgatta, még meg is tapogatta az etrogot. Ezután odakérette magához a haszidot, aki hozta neki, és arra kérte, mondja el, miként jutott hozzá.
A haszid szép sorjában elmondott mindent, nem titkolván el azt sem, hogy eredetileg reb Lejbelének szánták...
- Ha ez így van - szólalt meg a rebbe - akkor ez az etrog nem az enyém. S nem is mondta el rá az áldást.

Fiúgyerek egy etrogért
A moglenicai cádiknak, reb Hájim Meir Jechiélnek nagy bánata volt, mivel sehonnan sem tudott etrogot szerezni. Nem sokkal az ünnep elott hívei tudomására jutott, hogy valahol Poroszországban él egy gazdag zsidó, s neki nagyon szép etrogja van. Nosza, gyorsan odautaztak, elmondták jövetelük célját, hogy a rebbéjük részére szeretnék - bármi áron - megvenni, de a zsidónak esze ágában sem volt odaadni a nehezen megszerzett etrogját.
Végül mégis gondolt egyet, és azt mondta:
- Ha a rebbétek megígéri nekem, hogy ebben az évben fiam születik, mivel mostanáig gyermektelen maradtam, neki adom az etrogot minden fizetség nélkül.
A haszidok mindent megígértek, bízva abban, hogy rebbéjük "biztosan" teljesíteni fogja a gyerektelen zsidó feltételét. Még hozzátette, ha a rebbe nem ígéri meg, hogy ebben az évben megszületik a gyerek, hiába mondja el az áldást, mégsem teljesíti a micvát, mert az etrog csak feltételesen az övé...
A rebbe öröme igencsak alábbhagyott, amikor a haszidok elmondták az adományozó kikötéseit. Egész nap le-föl járkált szobájában, nem tudván mitévo legyen.
Estefelé azonban, amikor látta, hogy csak ezzel az etroggal tudja teljesíteni a micvét, felsóhajtott és azt mondta: Lesz, ami lesz, meg kell ígérnem neki.
Ezekután elmondta az áldást. A poroszországi zsidónak pedig még abban az évben fia született.

Mit mond a Halacha?
1. Ez a harmadik zarándok-ünnep. A Betakarítás ünnepének is nevezik, ezért a hagyomány szerint ez "örömünk évada".
2. A Sátoros Ünnep Izraelben nyolc napig, más országokban kilenc napig tart. Itt is - akárcsak Pészahkor - Izraelben az elso és utolsó nap, a diaszpórában pedig a két elso és a két utolsó nap a tényleges ünnep, a közbenso napok, azaz öt nap, ún. fél-ünnepek (Hol Hámoéd). Ebbol az ötödik Hosáná Rábá néven ismeretes.
Az utolsó nap - mind Izraelben, mind a diaszpórában - a Szimhát Tóra (a Tan örömünnepe). Ekkor fejezik be a teljes Tóra hetenkénti felolvasását - ami egy évig tart - és kezdik el az ezt követo héten elolrol.
3. A Szukkotot két dolog jellemzi: az egyik az, hogy az ünnep elso hét napján kizárólag - az erre a célra készült - sátorban étkezünk (sokan még ott is alszanak), a másik pedig az ún. ünnepi csokor (lásd Jegyzetek), melyre minden nap elmondjuk az áldást.
4. Az ünnep minden egyes napján elmondjuk a Hállél (hálaadó) zsoltárt.
5. Ugyancsak minden nap elmondunk egy részt a Hósáná (Hozsanna) imaciklusból, és Hosáná Rábbá napján hétszer körüljárjuk a - zsinagóga közepén lévo - bimát (Tóra-olvasó asztal).
6. Az utolsó napon, a Mázkir ima elmondása után, esoért könyörgo imát mondunk, hogy ezáltal a föld bo termést adjon.
7. Félünnepekkor esténként összejöveteleket szoktak tartani (Bét Hásoévá), ahol terített asztal mellett vidáman ünnepelnek.